Sokan teszik fel ezt a kérdést, ha nem is hangosan, de a szívükben bizonyára: ha én nem csalok, nem ölök, tisztességesen élek, vallásos is vagyok, akkor miért nem óv meg Isten az ellenem elkövetett igazságtalanságoktól? Ha erkölcsös vagyok, miért szenvedek? Jó kérdés. Vannak emberek, akik nagy erőfeszítéseket tesznek, hogy tisztességesen éljenek, hogy az elvárásoknak megfeleljenek, és hogy betartsák a vallásos előírásokat. Ezért ha igazságtalanság éri őket, akkor azt hatványozottan annak látják – úgy érzik, hogy Isten cserben hagyta őket, holott az elvárásainak megfeleltek. Sokan közülük meg is keserednek Istennel szemben (szívük mélyén haragszanak rá). Én együtt tudok érezni az ilyen emberekkel, és értékelem azt, hogy Isten akarata szerinti életre törekszenek. De úgy látom, hogy vannak válaszok erre a kérdésre – bár nem biztos, hogy könnyű elfogadni azokat. Következzék alább az egyik.
A Bibliában olvasható egy történet, miszerint egyszer egy gazdag ifjú megkérdezi Jézust, hogy mit tegyen, hogy elnyerje az örök életet (Máté ev. 19,16–26). Először Jézus a parancsolatokat említi neki, mire ő azt válaszolja, hogy azokat megtartotta. (Hűha! Van ilyen?) Erre Jézus azt mondja neki, hogy egy fogyatkozása van: ossza szét a vagyonát a szegényeknek, és kövesse őt. Az örök életet kereső emberünk viszont nem volt kész erre, és szomorúan távozott.
Hogy is van ez? Miért kéri Jézus, hogy ez az ifjú mondjon le vagyonáról, hiszen nem minden gazdagtól (vagy kevésbé gazdagtól) kérte ezt? Egy lelkipásztor egyszer azt mondta, hogy pontosan azért, mert tudta, hogy ez a fiatalember ezt nem akarta megtenni. Nagy igazság van ebben. Jézus tehát egy teszt elé állította ezt a jómódú és tisztességes polgárt: vajon fontosabb számára Krisztus követése, mint a vagyon és ami azzal jár? Sajnos nem volt kész lemondani Krisztusért az anyagi jólétéről, hírnevéről, kényelméről, életstílusáról, státuszáról. Neki ezek fontosabbak voltak, mint Krisztus, valójában tehát Istennél voltak fontosabbak. Ez pedig bálványimádás. Ha valami vagy valaki fontosabb nekem, mint Isten, akkor azt a valamit vagy valakit bálványozom. Ilyenkor egy istenített tárgyról, helyzetről, élményről vagy személyről beszélünk, amitől vagy akitől várom a végső boldogságomat (vagy legalábbis az igazi boldogságomat).
Jézus tehát a rá jellemző egyszerűséggel és nagyszerűséggel szembesíti ezt az ifjút azzal, hogy nem tartotta meg a törvényt, már az első (mondhatni a legfontosabb) parancsolat ellen is vétkezett: „Ne legyen más istened rajtam kívül!” (2Móz 20,3). Magyarán bálványokat imád. Miközben szeretne örök életet, igazából ő nem akar Istennel valódi kapcsolatba kerülni Krisztus követése által. Számára a vagyon és ami azzal jár, az a legértékesebb. Hasonló ez a helyzet ahhoz, amelyben valaki meg akar házasodni bizonyos előnyökért egy személlyel, de valójában egy másikat szeret. A bálványimádó ember sem valójában Istenhez ragaszkodik, „egy másikat” szeret.
Visszatérve a kiinduló kérdésünkhöz – aki így kérdez, ő is erkölcsösnek és kellően vallásosnak tartja magát, mint a fent említett bibliai történet főhőse. A gazdag ifjú történetéből megtudunk két dolgot: 1. az erkölcsös ember életében is lehetnek bálványok, 2. Isten akar szembesíteni a bálványainkkal. No de akkor miért is szenved az erkölcsös ember? Az Ószövetségből megtudjuk, hogy Isten úgy szembesítést sokszor, hogy megenged szenvedéseket. Sok ószövetségi próféta számtalanszor tanította azt, hogy Isten azért enged meg csapásokat és vereségeket Izráel népének életében, mert próbálta felébreszteni őket a bálványimádásból, és visszatéríteni magához. Csak egy példa: „Szolga-e Izráel, rabszolgának született? Miért lett mások zsákmányává? Oroszlánkölykök ordítanak rá, kieresztik hangjukat. Országát sivataggá tették, városai leégtek, lakatlanok… Te magad okoztad ezt magadnak, mert elhagytad Istenedet, az URat, amikor a helyes úton akart vezetni.” (Jeremiás 2,14–17).
Az eddigiekből adódik egy – bár nem minden helyzetre érvényes – válasz erre a kérdésre. Isten megengedhet szenvedést az erkölcsös ember életében, hogy szembesítse a bálványimádásával és annak következményeivel, valamint hogy magához hívja őt. Lehetünk nagyon tisztességes, igazán vallásos, jó cselekedeteikért elismert, erkölcsös emberek, de közben bálványimádók. Isten pedig miután halkan szól az Ige által, hangosabban is szól kisebb-nagyobb igazságtalanságok, szenvedések által, amiket megenged az életünkben. Szeretné megértetni velünk, hogy bizonyos dolgok és személyek túlzottan fontosak nekünk, tehát bálványok, viszont ezek nem hoznak végső boldogságot és biztonságot. Mint ahogy egy orvos is engedi a beteg állapotának romlását (akár végül halálát!), ha a beteg nem fogadja őt és a megfelelő kezelést, hasonlóan Isten is enged fájdalmakat (akár végül az örök elszakadást tőle!), ha nem fogadjuk be őt az életünkbe. Ugyanakkor minden ilyen helyzet által Isten hív is magához, lehetőségek ezek a helyzetek, hogy őt keressük és válasszuk. (Arról, hogy konkrétan hogyan lehet befogadni Krisztust életünkbe, például itt olvashatsz: https://www.everystudent.hu/a/Istenmegismerese.html)
Ez a válasz persze nem fedi le teljesen a szenvedés kérdését, ugyanakkor nem is akarja azt az érzést kelteni, hogy azok, akik befogadták Krisztust az életükbe, azok nem szenvednének. A kérdés nagyon komplex, helyzettől és személytől függően. De meggyőződésem az, hogy az itt leírt válasz sokak esetében érvényes. Imádkozom, hogy ilyenek is olvassák el ezt a cikket.
Végül egy kérdés: Hogy lehet eldönteni valamiről vagy valakiről, hogy szívünknek bálványa vagy nem? Ha valami vagy valaki bálvány számunkra, akkor a következő dolgok egyike vagy több közülük igaz lehet ránk (mint ahogy igaz volt az örök életet kereső gazdag emberre):
- Azt mondom, vagy úgy gondolom, hogy az a valami vagy valaki ad értelmet az életemnek (vagy adna értelmet, ha még nincs meg).
- Csak azért a dologért vagy személyért élek-halok.
- Attól a dologtól vagy személytől várom végső boldogságomat.
- Az a gondolat, hogy elveszíthetem, bénítóan rémisztő.
- Ha elvesztettem, akkor mintha összedőlt volna a világ, nincs miért élnem.
- Az a dolog vagy személy adja identitásom lényegét (nincs baj azzal, ha magyar, mérnök, anya és/vagy metodista vagyok, csak ha ezekből merítem legfontosabb identitásomat és nem abból, hogy Krisztushoz tartozom).
