„Én is hiszek Istenben, néha templomba is járok, de nem kell a vallást olyan komolyan venni, ahogy te teszed.” Ezt mondják néha nekünk hívőknek, mert úgymond túlzás az, amennyit szeretünk Jézusról beszélni, járunk közösségi alkalmakra, olvassuk a Bibliát stb.
Én viszont arra hívom azt az embert, aki ilyesmit mondana nekünk, hogy képzelje magát egy kicsit a helyünkbe! Képzelje el, hogy meggyőződne (valamilyen módon) arról, hogy Isten – akiben ő is hisz – Jézus Krisztus személyében 2000 évvel ezelőtt közénk jött, tökéletes életet élt, tanított, csodákat tett, engedte, hogy bűneink miatt keresztre feszítsék, de végül feltámadt, uralkodik mindenek felett, és az ő követésére hívja az embereket. Kérdezném az illetőt: mit gondol, ha minderről meggyőződött volna, nem tenne meg mindent, hogy megismerje Krisztust, nem lenne neki is fontos az ő követése? Mi hívők meggyőződtünk róla, hogy Jézus feltámadt, és hogy ő az, akinek vallotta magát, ezért vesszük komolyan, amit a Bibliában olvasunk (egyébként nem a vallásosságot – lásd az utolsó bekezdést).
Persze, ha nem igaz a keresztény hit, akkor nem fontos, ahogy C. S. Lewis írta:
A kereszténység olyat állít, amely ha hamis, akkor nincs jelentősége, ha pedig igaz, akkor végtelenül fontos. Ami viszont lehetetlen az, hogy közepesen fontos.¹
Amikor viszont azt mondják nekünk, hogy „nem kell a vallást olyan komolyan venni”, akkor valójában azt állítják, hogy nem annyira fontos, csak közepesen… elég ha az ember keveset foglalkozik ezekkel a dolgokkal. Lewisszel egyetértek: butaság ezt mondani. Ha valaki úgy gondolja, hogy nem igaz a keresztény hit, akkor érveljen emellett, és majd biztathat arra, hogy egyáltalán ne foglalkozzunk Krisztus követésével. De hogy ne vegyük olyan komolyan, elégedjünk meg azzal, hogy hiszünk, és néha eljárunk templomba – butaság akár igaz, akár nem a keresztény hit.
Nekünk hívőknek viszont sok érvünk van amellett, hogy igenis igaz a hitünk Jézus Krisztusban, ezért szerintünk óriási fontosságú. A Biblia szerint Isten gyermekévé fogadja azt, aki hisz az ő Fiában. Azt mondani nekünk, hogy ne vegyük komolyan, úgy hangzik, mintha azt mondanánk egy árva gyereknek, hogy ne vegye komolyan, ha egy házaspár örökbe akarja fogadni őt, miután pedig ez megtörtént, ne törődjön sokat az új szüleivel, ne legyen hálás nekik.
Vagy gondoljunk bele: vajon ha halálosan megbetegednénk, nem lenne fontos megtudnunk, hogy milyen kezelési lehetőségek állnak rendelkezésünkre? És ha megtaláltuk a megfelelő kezelést, nem tennénk meg mindent, hogy minél előbb elkezdjük? A keresztény hit szerint mi emberek a bűn halálos „betegségében” szenvedünk, és erre a „kezelés” Jézus Krisztus követése. Ő halála által megszabadítja a benne hívő embert a bűn következményétől (kárhozat) és fokozatosan annak erejétől is. Aki hisz Jézusban, az elindulhat a lelki gyógyulás útján. Ha ez így van, akkor nem fontos Krisztus követése?
Persze sajnos voltak és vannak szélsőségek a kereszténységen belül is, emberek, akik rosszul értelmeznek bizonyos igazságokat, vagy túlzásba visznek bizonyos tiltásokat, lelki gyakorlatokat stb. De ez nem jelenti azt, hogy a keresztény hitnek mindenfajta hűséges gyakorlása túlzás lenne. Azt sem jelenti, hogy maga a kereszténység tanítaná a szélsőségeket. Sőt, a Biblia elítéli ezeket – például Jézus a farizeusok túlzásait kemény szavakkal ostorozta, ezt is mondta róluk „felemésztitek az özvegyek házát, és színlelésből mégis hosszasan imádkoztok” (Mt 23,14).
Végül pedig szeretném tisztázni a következő dolgot: mi hívők nem is igazán a vallásosságot gyakoroljuk. A vallásos élet lényege az, hogy az ember Isten tetszését a teljesítménye által nyeri el. Mi a hitünket és az Istennel való kapcsolatunkat gyakoroljuk, más szóval törekszünk az evangélium alapján élni, miszerint Isten tetszését már elnyertük a Jézusba vetett hitünk által. Számunkra ez nem kényszer, örömmel járunk Istennel, és tapasztaljuk a vele való élet gazdagságát, kalandját. Szeretjük őt, mert ő előbb szeretett minket, ez nem izzadságszagú vallásosság, nem teher, nem kötelesség.
A következő cikkekben szeretnék feltenni egy néhány kérdést azok számára, akik hisznek a teremtő Istenben, de nem tartják fontosnak Krisztus követését (népszerű deizmus).
¹ C. S. Lewis, Esszék a kereszténységről (Budapest: Harmat Kiadó, 2014)
