Fura módon sokan úgy beszélnek Istenről, mint aki nem szeretne kapcsolatban lenni az emberrel. Elfogadják azt, hogy Isten személy (emllett szóló érvekhez lásd az előző cikkemet), de szerintük Isten nem kommunikál, nem foglalkozik velünk. Amikor azt mondják, hogy nem érdemes foglalkozni az Isten-kérdéssel, mert úgymond nem lehet tudni semmi biztosat, akkor ezáltal azt is állítják (hallgatólagosan), hogy úgy tűnik nekik: Isten nem adta semmilyen biztos jelét a velünk való kapcsolatfelvételnek. Mások a sokféle vallást hozzák fel mentségként arra, hogy nem törődnek a hittel, vallással. Ők ezzel valójában szintén azt képviselik, hogy Isten nem szólt hozzánk világosan (mert hát a vallásoknak zavaros, sokszor kitalált történeteken alapuló és egymásnak ellentmodó tanításaik vannak). Olyat is hallani, hogy hasznos a Biblia, de nem kell azt olyan komolyan venni. Ezáltal is azt állítják, hogy a Szentírás vagy nem Isten Szava (mondanivalója), vagy ha az, nem nagyon lehet megbízni abban, amit Isten akar üzenni rajta keresztül.
Újból és újból visszaköszön az a felfogás, hogy Isten nem törődik úgy igazán az emberrel, a maga világában él, nem szól bele dolgainkba, nem akar élő kapcsolatban lenni velünk. Ésszerű dolog így gondolkodni Istenről?
Ha Isten nem szeretne kapcsolatban lenni, kommunikálni velünk emberekkel, akkor egy olyan apához vagy anyához hasonlítana, aki nem szereti gyermekét, nem törődik vele. Istent ugyanis a kozmikus szülőnknek is nevezhetjük, hisz ő a Teremtőnk. Közvetlenül földi szüleinknek köszönhetjük életünket, de elsősorban Istennek, tehát ő a mi elsőrendű Szülőnk. Nem hiába szólítjuk meg így: „mi Atyánk”. Viszont egy átlagos szülő szereti gyermekét, kész nagyon sok áldozatot is hozni érte. Az a szülő pedig, aki nem kommunikál gyermekével, nem keresi a kapcsolatot vele, az nem is szereti azt, sőt mondhatni: egy gonosz szülő (vagy persze beteg). Ha tehát Isten nem szeretne kapcsolatban lenni az emberrel, akkor ő sem szeretné a teremtményeit, ő is egy gonosz Szülő lenne. Elképesztő lehetőség.
De úgy gondolom, hogy a józan ész más következtetésre jut. Nagyon jól megfogalmazza ezt a meglátást a 20. század egyik kiemelkedő hitvédője, Norman Geisler:
Filozófiai szempontból az a priori valószínűsége annak, hogy Isten törődik a világmindenséggel, és beavatkozik is abba, nagyobb, mint nemtörődömségének és tétlenségének a valószínűsége. Ebből az következik – hacsak nem feltételezzük, hogy Isten tehetetlen vagy rosszindulatú –, hogy a teremtményeivel való kommunikáció iránti vágya felülmúl minden olyan feltételezhető indítékot, ami őt ebben megakadályozhatná.
Geisler szerint tehát sokkal valószínűbb az, hogy Isten törődik a teremtett világával és szeretne kommunikálni az emberrel, mint az, hogy nem. Ez ésszerű. És valóban: ahhoz, hogy ne törődjön az emberrel, vagy tehetetlennek vagy rosszindulatúnak (gonosznak) kellene lennie. Ez nem ésszerű.
Mert ha mi, Isten teremtményei szeretjük gyermekeinket, és kapcsolatban akarunk lenni velük, akkor mennyivel inkább Isten, a Teremtő, az elsőrendű Szülőnk, szeret és kapcsolatban akar lenni velünk?! Hisz ő teremtett mindent. Akkor a szülői szeretetet is. Benne ez ne lenne meg? Különbek lennénk Istennél? A teremtény kioktatja a Teremtőt? Nem valószínű. Nem ésszerű. Sőt, egészen elképesztő gondolat.
De nemcsak a józan ész mondatja ezt velünk, hanem minden jel arra mutat, hogy Isten, mint törődő Atya, szereti az embereket, és kapcsolatban szeretne lenni velük. A sok jó, amit kap az ember az életben, mind Isten szeretetének a jele – egészség, anyagi javak, munka, jó barátok, békesség, házastárs, örömök, lakás stb. Pál apostol ezt így mondta az akkori embereknek: „[Isten] nem hagyta magát bizonyság nélkül, mert jótevőtök volt, a mennyből esőt adott nektek és termést hozó időket, bőven adott nektek eledelt és szívbéli örömet” (ApCsel 14,17). Mint ahogy egy jó szülő mindent megad egy gyerekének, amire szüksége van, ugyanúgy mennyei Atyánk is sok jót ad az életben, és ezzel kifejezi szeretetét – ezzel együtt pedig azt a vágyát is, hogy kapcsolatban legyen velünk.
Ilyen jel lehet az, ha csodával határos módon megmenekültünk életveszélyes helyzetekből, vagy éppen egy szenvedés, ami miatt el kezdünk gondolkodni az élet nagy kérdéseiről, Istenről. A legnyilvánvalóbb jel viszont maga Jézus Krisztus. Az emberi történelem folyamán egy ember (Jézus) Istennek tartotta magát, és feltámadása által bebizonyította, hogy ő az is. Azt tanította, hogy kész meghalni, az emberek bűnéért megfizetni, és most hív mindenkit, hogy általa béküljünk meg Istennel, és éljünk vele. Azért ez a legnagyobb jel, mert minden vallás nagyjából azt tanítja, hogy ha az ember teljes erejét bedobva keresi Istent, akkor megtalálja, Krisztus pedig azt az evangéliumot hirdeti, hogy Isten mindent megtett annak érdekében, hogy kapcsolatba kerüljön az emberrel, csak arra van szükség, hogy az ember is kész legyen ebbe a kapcsolatba belépni.
Isten: közömbös Teremtő vagy törődő Atya? A válasz egyértelmű. Nem az ember várja, hogy Isten tegyen már valamit a kapcsolatfelvétel céljából, hanem Isten vár az emberre, hogy jöjjön hozzá. Őszintén fel kell tennünk ezt a kérdést: „Vajon én tényleg szeretném az Istennel való kapcsolatot?” Sokan nem szeretnék, hogy Urunk beleszóljon az életükbe. Pedig Isten elsősorban adni akar nekünk! Ráadásul így szól bele életünkbe: „Higgyél és bízzál bennem!” Ja, és ha valaki tudja, hogy mi jó nekünk, az nem épp a mi Alkotónk, a mi Atyánk?!
És akkor az első bekezdésben szereplő felvetésekre a következőket lehet válaszolni. Az igaz, hogy nem lehet abszolút bizonyossággal tudni dolgokat Istenről (más témáról sem), viszont a józan ész elvárásainak megfelelően lehet tudni. Az igaz, hogy sok vallás van, és jó kérdés, hogy miért, de vannak kielégítő válaszok erre a kérdésre (lásd más bejegyzéseket). Azzal kapcsolatosan, hogy a Biblia Isten Szava lásd ezt a cikket.
