Erre a kérdésre röviden azt lehet válaszolni, hogy az apokrif iratok eredetileg nem is voltak a Bibliában, vagyis nem voltak a bibliai kánon része. (Bibliai kánon – azoknak az írásoknak a listája, amelyeket Isten által ihletett írásoknak ismertek fel.)
Melyek is az apokrif (rejtett, titkolt) könyvek?¹
Az Ószövetséghez kapcsolódóak:
- Apokrif iratok (kat. egyház: deuterokanonikus iratok), amelyek a katolikus Biblia részei: Judit könyve, Makkabeusok I. és II., Sirák fia könyve stb.;
- Pszeudoepigráf könyvek (nem kerültek be egyik felekezet Bibliájába sem): Ádám és Éva élete, Mózes apokalipszise, Salamon végrendelete, Énók könyve stb.
Az ÚSz-hez kapcsolódóak:
- Gnosztikus írások (nincsenek benne egyik felekezet Bibliájában sem): Tamás evangéliuma, Fülöp evangéliuma, Nikodémus evangéliuma, Mária mennyekbe való átvitele, Fülöp apostol cselekedetei, Alexandriai levél stb.
- A klasszikus keresztény tanítást képviselő írások (nem apokrifák): Didakhé, Hermász Pásztora stb.
Miért nem kerültek bele a gnosztikus írások az Újszövetségbe?
Michael J. Kruger bibliatudós és teológus szerint, aki ezeknek a kérdéseknek az egyik legjelentősebb kortárs szakértője, sok válasz adható erre a kérdésre, viszont ezek közül négy egyszerű, de nagyon ütős érvet ajánl figyelmünkbe.² Következzék egy rövid összefoglaló ezekről:
1. A Bibliában szereplő négy evangélium az 1. század derekán íródott, a gnosztikus evangéliumok a 2. században vagy azután keletkeztek. Ebben a tudósok egyetértenek. Két következmény: (1) A négy evangélium íródott az eseményekhez a legközelebb, ami a történelmi megbízhatóság szempontjából mindig nagyon fontos: ezek adhatták vissza a legjobban azt, ami történt Jézust illetően. (2) Továbbá ez azt is jelenti, hogy amikor írták a négy evangéliumot, még éltek a szemtanúk, akik jelezték volna, ha nem úgy történtek volna az események, ahogy az evangéliumokban le vannak írva. Akkor sem lehetett csak úgy kitalálni történeteket, és elhitetni az emberekkel, hogy az úgy volt, a szemtanúk szavára sokat adtak mindig.
2. Csak a négy evangéliumról mondható el, hogy az apostoloktól származik, a gnosztikus evangéliumokat nem apostolok írták. Márpedig az apostolok (pl. Máté és János) mint szemtanúk tudták a legjobban, hogy mi történt és mit tanított Jézus, vagy az ő tanítványaik (Márk és Lukács), akik az apostolok tanításait írták le. Persze feltevődik a kérdés, hogy honnan tudjuk, hogy a négy evangéliumot valóban azok írták, akiknek tulajdonítják? Túl hosszú lenne részletesen megválaszolni ezt a kérdést, de következzék egy rövid válasz arról, hogy honnan tudjuk, hogy János apostol írta a János evangéliumát? A 2. században Iréneusz (egyházatya, szül. 115–150 között) azt írja, hogy János a róla elnevezett evangélium szerzője (Az eretnekek ellen, 3.1.1.). De honnan tudjuk, hogy Iréneusz nem tévedett? Onnan tudjuk, hogy Iréneusz egy másik híres egyházatyától, Polikárptól tanult, őtőle tudta, hogy János apostol írta. De Polikárp hogy tudhatta ezt biztosra? Úgy tudhatta, hogy Polikárp János apostol tanítványa volt. (Euszebiosz írja le Iréneusz szavait a Historia Ecclesiastica c. könyvében, 5.20.5-6). A történelmi kutatásban ez a fajta bizonyságtétel, amit csak egy generáció választ el az eredeti eseménytől, kimagaslóan nagy jelentőséggel bír. Az esély arra, hogy hazudtak volna Iréneusz vagy Polikárp – ismerve az akkori körülményeket – gyakorlatilag nulla.
Az apokrif evangéliumok közül egyiket sem szemtanú írta, sőt nem is olyan valaki, aki a szemtanúkkal tudott volna egyeztetni – mert a 2. században vagy azután írták. De akkor miért nevezték el az apokrif evangéliumokat az apostolok után (Fülöp, Tamás, Péter)? Azért mert ha nem tulajdonították volna nekik, akkor senki sem olvasta volna.
Két következmény: (1) A négy evangéliumban meg lehet bízni, mint szemtanúk feljegyzéseiben, az apokrif evangéliumokban nem lehet megbízni. (2) Mivel a négy evangéliumot apostolok írták, akikre Jézus rábízta az üzenetét, autoritásuk van, ezekre oda kell figyelnünk, az apokrif evangéliumokat olvashatjuk, de nem kell Szentírásnak tekinteni.
3. A kanonikus evangéliumokban nincsenek azok a legendás sallangok, amelyek a gnosztikus evangéliumokat cifrázzák. Ha valaki elolvassa a négy evangéliumot és a későbbi evangéliumokat, és összehasonlítja, akkor azt látja, hogy óriási minőségi különbség van a két típusú írás között. A négy evangélium inkább tényszerű beszámoló, történelmi szempontból is megbízható. Az apokrif evangéliumok tele vannak furcsa, bizarr tanításokkal és történetekkel, amelyek nem csak az addigi Szentírással (héber Biblia) mennek szembe, hanem a józan ésszel is. Két példa:
- Tamás evangéliumában Jézus a nőket férfiakká változtatja, hogy üdvözüljenek, mert úgymond ők nem méltók az életre.³
- Péter evangéliumában Jézus a feltámadásakor a felhőkig érő óriás testtel jön ki a sírból, őt követi a kereszt (vajon hogy került be a kereszt a sírba, és egyáltalán hogyan mozog?), és ami végképp nagyon fura: a kereszt beszél.
4. A kanonikus evangéliumokat a keresztények már az első perctől kezdve elfogadták mint autoritással bíró írásokat, az apokrif evangéliumokat soha. Sokszor lehet hallani és olvasni, hogy akkoriban mindegyik evangélium ugyanolyan elfogadott volt, sőt az apokrif evangéliumok elterjedtebbek voltak, és csak Konstantin császárnak és az akkori politikai hatalomnak a nyomására választották ki a négy evangéliumot. Ez az elképzelés történelmileg teljesen téves. Ha az 1–4. századi egyházatyák írásait tanulmányozzuk, akkor egyértelmű és világos: csak a négy evangéliumot fogadták el mint Isten Igéjét.
Az apokrif evangéliumok nem voltak igazán elterjedve az első századokban (azután semennyire). Több ezer (görög) kézirat maradt fenn a kanonikus evangéliumokkal, Tamás és Mária evangéliumáról három-három, Fülöp és Péter evangéliumáról egy-egy, vannak olyanok, amikről egy sem. Márpedig történelmi tény: azokról a könyvekről maradt fenn több kézirat, amelyek elterjedtebbek voltak (hiszen azokat másolták többet). Ugyanakkor nincs egyetlen olyan ókori könyv sem, ami egyszerre tartalmazná a kanonikus és a gnosztikus evangéliumokat. Valamint nincs egyetlen lista sem a Biblia könyveiről, ami tartalmazná az apokrif evangéliumokat.
Ez nem azt jelenti, hogy az ókori egyházatyák nem ismerték volna a többi evangéliumot, vagy hogy néha nem idézték volna azokat, de ezeknek az idézeteknek a száma meg sem közelíti a négy evangélium idézéseinek számát. Kruger ezt írja: „Alexandriai Kelemen [szül. Kr. u. kb. 150] jó példa… 16 alkalommal idéz apokrif evangéliumokat. Ez soknak tűnhet, amíg össze nem hasonlítjuk azzal, hogy milyen gyakran idézi a kanonikus evangéliumokat: Mátét 757-szer, Lukácsot 402-szer, Jánost 331-szer és Márkot 182-szer.”⁴
Kruger levonja a következtetést: bármennyire is szeretné a világ, hogy a diverzitás jellemezze a korai kereszténységet a különböző irányzatokkal, a különböző Jézus-elképzelésekkel, amiket a különböző evangéliumok alapján választhattak volna maguknak az emberek (mint ahogy manapság teszik), egyáltalán nem így volt, a történelmi bizonyítékok nem ezt mutatják. Bár voltak itt-ott egyesek, akik hasznosnak tartottak más evangéliumokat, csak a Bibliában lévő négy evangéliumot tekintették hitelesnek és a Jézusról szóló megbízható tudósításnak.
Miért nem voltak benne az apokrif iratok az Ószövetségben?
A protestáns Ószövetség megegyezik a héber Bibliával (bár a könyvek más sorrendben vannak és másképpen csoportosítva), a zsidók mindig is ezeket a könyveket tartották kanonikusoknak (Isten által ihletetteknek). Akkor hogy kerültek bele a róm. kat. Ószövetségbe? Szalai András SEPTUAGINTA, DEUTEROKANONIKUS IRATOK című tanulmányából a következőket tudjuk meg.⁵
A történet ott kezdődött, hogy a héber Biblia görög fordításához (lat. Septuaginta vagy LXX – Kr. e. 200 körül) hozzácsatoltak néhány apokrif könyvet és egyes bibliai könyvek kiegészítéseit⁶, de nem úgy, mint kanonikusokat, hanem csak mint hasznos olvasmányokat. Így olvasták az első keresztények is (nem mint Szentírást). A héber Bibliához viszont soha nem csatolták ezeket a könyveket.
Amikor Jeromost (egyházatya Kr. u. 340–420) az akkori pápa felkérte, hogy készítse el a Biblia hivatalos latin fordítását (lat. Vulgata), nem akarta lefordítani az apokrif iratokat, mégis azoknak a régi latin fordításait betették az új Bibliába. De az egyház akkor még nem tekintette ezeket kanonikusoknak.
A Reformáció után minden apokrif iratot kivettek a Bibliából. Luther lefordította ugyan ezeket a könyveket is, de csak hasznos írásoknak tartotta, nem Szentírásnak. A kat. egyház véglegesen csak 1546-ban, a tridenti zsinaton határozta el, hogy deuterokanonikus iratoknak fogják tekinteni. Deuterokanonikus alatt azt értik, hogy másodlagosan, de mégis mértékadó és Istentől ihletett írások.
Miért nem tekinthetők a deuterokanonikus és az ÓSz-hez köthető egyéb apokrif iratok a Biblia részének (kanonikusoknak)? Josh McDowell hitvédő Bizonyítékok című könyvében a következő válaszokat találjuk erre a kérdésre.⁷
- Sok a tényszerű tévedés bennük (földrajzi, történelmi stb.), legenda jellegűek.
- Olyan tanokat hirdetnek, amelyek ellentétben állnak a héber Biblia tanításaival. Például a Tóbiás könyve szerint az alamizsnaosztás által engesztelést lehet szerezni a bűnökért.
- Nincs bennük prófétai autoritás vagy erő, ami egy kritérium volt ahhoz, hogy egy könyvet Istentől ihletettnek ismerjenek el. Az apokrif írások Kr. e. 2. sz.–Kr. u. 1. sz. időszakban keletkeztek. Sokatmondó ezzel kapcsolatban, hogy az 1Makkabeusok és a 2Bárúk szerint nincs igazi próféta abban az időszakban. Valóban, Keresztelő János előtt kb. 400 éven át nem volt. Tehát az apokrif írások szerzői sem tartották prófétai írásoknak szerzeményeiket.
- A zsidók sosem fogadták el az apokrif iratokat mint kanonikus iratokat. A Talmud (zsidó vallásos tanítások könyve) is ezt erősíti meg. McDowell ezt írja: „Sok tudós szerint a Kr. u. 90-ben a Jaffához közeli Jamniában ülésező rabbik zsinata döntötte el, mely könyvek kerüljenek bele a héber kánonba, és melyek maradjanak ki belőle.”⁸ McDowell ezek után cáfolja ezt az elméletet. Ezen a zsinaton fel sem merült új könyvek bevétele a kánonba, hanem kételyek merültek fel bizonyos könyvek ihletettségét illetően, amelyek már benne voltak a zsidó Bibliában. Egyébként a zsinat nem is volt igazán hivatalos, konkrét döntéseket nem hoztak.
- Jézus is a héber Bibliát fogadta el, ami a protestáns ÓSz. Többször is megnevezi a héber Bibliát úgy ahogy akkor szokás volt – a Törvény és a Próféták vagy az Írás –, és bár sokat vitázik a zsidókkal arról, hogy mit tanítanak az Írások, soha nem vitázik arról, hogy mely könyvek tartoznak hozzá. Ráadásul bár sokat idéz az ÓSz könyveiből, soha nem idéz az apokrif írásokból. Vajon a katolikus egyház milyen alapon fogadta el az apokrif iratokat Isten Igéjének, ha azokat Jézus nem tartotta annak?
Szalai András így foglalja össze azt, hogy miért vették ki a protestánsok a deuterokanonikus könyveket a Bibliából:
Nem azért, mert káros vagy haszontalan lenne őket elolvasni, hanem mert tanbeli kérdésekben nem tekinthetők mérvadónak: vagy nem is igénylik a kinyilatkoztatás tekintélyét, vagy ha mégis, mesés elemeik, hibáik hiteltelenítik őket.⁹
(Amikor az apokrif iratokról beszélünk, felmerül az a kérdés, hogy kik és mi alapján döntötték el, hogy milyen könyvek kerüljenek a Bibliába és melyek ne? Jogos kérdés. Erről részletesebben két cikkben írok: az egyikben arról, hogy milyen krtiériumok alapján ismerték fel, hogy mely könyvek ihletettek Istentől, a másik cikkben arról, hogy milyen volt az a folyamat, ami által felismerték, hogy mely könyvek ihletettek és melyek nem.)
Kivettek volna evangéliumokat a Bibliából a niceai zsinaton?
Az a gondolat, hogy a Konstantin császár nyomására a niceai zsinat (Kr. u. 325) kivett volna a Bibliából evangéliumokat, és csak azt a négyet tartotta meg, ami Jézus istenségét bizonyította, hogy Konstantin a hatalmát megerősítse, teljesen téves. (Ezt az elméletet A DaVinci kód című könyv és film terjesztette a legjobban). Nincs semmilyen bizonyíték erre. A niceai zsinaton nem volt téma a Bibliai kánon, az már rég le volt tisztázva, hogy mi ihletett könyv és mi nem. Azért volt összehívva a niceai zsinat, hogy tisztázzák a keresztény tanítást az ariánus tanokkal szemben, amelyek tagadták Krisztus istenségét. Egyébként Krisztus istensége nem volt új gondolat akkor már, ez képezte a keresztény hit alapját a kezdetektől fogva (ezt hitvallások és az egyházatyák fennmaradt írásai világosan mutatják). Nem kellett sem Konstantinnak sem másnak bizonyítania.¹°
¹ Részletesebb felsoroláshoz lásd Keresztyén bibliai lexikon – Apokrifus iratok és Keresztyén bibliai lexikon – Pszeudepigráfus iratok
² Michael J. Kruger, God’s Word in the Early Church
³ Tamás evangéliuma 115. logion
⁴ Michael J. Kruger, What About the “Lost” Books of the Bible?
⁵ Szalai András, SEPTUAGINTA, DEUTEROKANONIKUS IRATOK
⁶ A szövegek pontos felsorolását lásd ugyancsak Szalai András írásában.
⁷ Josh McDowell, Bizonyítékok (Budapest: Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány, 2004), 25–31.
⁸ Josh McDowell, Bizonyítékok, 25.
⁹ Szalai András, SEPTUAGINTA, DEUTEROKANONIKUS IRATOK
¹° McDowell, Választ keres a DaVinci kód, 31–34.
