Ez a cikk az előbbinek a folytatása. Az elsőben a kritériumokról írtam, ebben a cikkben a folyamatról írok. Itt is – mint az előbbi cikkben – hangsúlyozom a keresztények meggyőződését: „Isten döntötte el, hogy mely írások legyenek ihletettek, és az emberek ezeket felismerték. Ezért egy kereszténynek vagy keresőnek, aki nem zárja ki a Biblia isteni eredetét a címbeli kérdés egyenértékű azzal a kérdéssel, hogy kik és hogyan ismerték fel, hogy mely írások az Isten által ihletett írások, vagyis kanonikusak?”
A címbeli kérdést illetően – amint írtam az első cikkben –, a kanonizáció folyamatát úgy lehet megismerni, „ha tanulmányozzuk a bibliai könyvek erre utaló részeit, a Biblián kívüli ókori írásokat, és a Kr. u. első kb. 400 év egyházi vezetőinek (egyházatyák) írásait, vitáit valamint munkásságát”. Ebben a kérdésben az egyik jártas szakember Michael J. Kruger, aki a Reformed Theological Seminary elnöke és Újszövetség professzora. Az általa tartott egyik előadássorozat¹ és egyéb források alapján következzék egy rövid leírása az ÚSz kánonjának kialakulásáról.
Az Újszövetség kialakulásának folyamata
Kruger rámutat arra, hogy az utóbbi évtizedekben a címbeli kérdést egyre többen tették fel úgy a tudományos világban mint laikus közegekben. Sokszor viszont e kérdés mögött az a feltételezés és vád áll, hogy a keresztények nem tudják miért pont az a 27 könyv van az ÚSz-ben, amelyek benne vannak, és valójában vakon hisznek a Bibliában. A kereszténység kritikusai szerint bármelyik más evangélium lehetne az ÚSz-ben, a négy evangélium és a többi könyv csak bizonyos emberek érdekei alapján került bele.
Ezt pedig azért állítják, mert a 20. sz. második felében egy új narratíva terjedt el az ÚSz kánonjáról. Eszerint a korai keresztény hit (1–4. sz.) nem volt egységes (pl. nem értettek egyet olyan témákban mint hogy egy Isten vagy több isten létezik, Krisztus személye, hogy történt a megváltás stb.). Ezt a felfogást az is táplálja, hogy a 20. sz. eleje óta sok apokrif iratot fedeznek fel, amelyek abból a kórból valók, és amelyek különböző fajta kereszténységekre engednek következtetni – úgymond abban sem volt egység, hogy mely írásokat kell olvasni mint Szentírás. E narratíva szerint pl. azért van az ÚSz-ben csak a négy evangélium (Máté, Márk, Lukács és János), mert azok, akik ezeket tartották jóknak vagy alkalmasnak céljaik szolgálatára, azok győztek a vitában.
Kruger szerint ez a narratíva több sebből is vérzik, és egy kis történelmi kutatással meg lehet cáfolni.
Mikor jött létre az ÚSz-i kánon? Sok tudós és laikus úgy gondolja, hogy a 4. század végén, a laodiceai (Kr. u. 363) és a karthágói (Kr. u. 397) zsinaton választották ki a 27 ÚSz-i könyvet, amelyek ma is a kánont képezik minden keresztény felekezetben. Az tény, hogy akkor volt a végső elismerése ezeknek a könyveknek, de a valóság az, hogy már sokkal régebben úgy olvasták ezeket a könyveket, mint Szentírást. Kruger írja: „Ezek a zsinatok azonban nem úgy tekintettek magukra, mint akik létrehozzák vagy eldöntik a kánont, hanem mint akik csupán megerősítik a kánont, amiről mindig is hitték, hogy az volt.”²
Az tény hogy az első négy évszázadban voltak viták egyes könyvek kanonikusságával kapcsolatban, de az is tény, hogy a 2. századi egyházatyák írásaiból világosan kiderül: az ÚSz könyveinek nagy részét illetően konszenzus volt, Szentírásként olvasták, tehát már akkor kanonikusaknak tartották. Néhány példa:
- Kr. u. 180 körül: Iréneusz lyoni püspök írt a legtöbbet az ÚSz könyveiről. 23 könyvet említ meg és idéz (több mint 1000-szer!), mint apostoli eredetű Szentírást: a 4 evangélium, Pál 12 levele, ApCselt, Zsid, Jak, 1Pt, 1Jn, 2Jn, Jel.
- Ugyancsak 180 körül: A Muratori-kánon a legrégebbi lista, ami a Szentírás-jellegű írásokat sorolja fel, és amiket lehet használni istentiszteleteken: a 4 evangélium, Pál 13 levele, Júd, 1Jn, 2Jn, Jel. Összesen 22. (Megemlíti még Péter apokalipszisét is, és Salamon Bölcsesség könyvét, de ezeket kérdőjelesen.) Megfigyelhető, hogy nagyjából ugyanazokat említi meg, mint Iréneusz, kivéve Zsid, Jak és 1Pt (nem tiltja a többit). Egyébként a szövegben fellelhető az is, hogy a legfontosabb kritérium, amit szem előtt tartottak, az apostoli eredet volt.³
- Alexandriai Kelemen, Iréneusz kortársa hasonló könyveket ismer el Szentírásnak. Ugyanakkor a többi egyházatyához hasonlóan ő is úgy ír az ÚSz könyveiről, mint amik az apostoloktól származnak, és amiket már régóta használ az egyház⁴, valamint a Mózes könyveivel egyenértékűeknek tartja azokat.⁵
- Kr. u. 150 körül: Jusztinusz mártír filozófus, teológus a 4 evangéliumot nevezi meg mint isteni tekintélyű írásoknak. Bizonyára Pál leveleit is stb., azoknak tartotta, de ezeket nem nevezi meg, csak idézi. Azt is írja, hogy nyilvános istentiszteleteken ezeket az evang-kat olvasták az ÓSz mellett, amiből világosan kitűnik Szentírásnak tekintették:
A vasárnapnak nevezett napon minden városi és vidéki lakó összegyűl egy helyre, és az apostolok emlékiratait [Máté, Márk, Lukács és János] vagy a próféták írásait [ÓSz] felolvassák amíg az idő engedi. Amikor az olvasó leáll, az elnök [igehirdető] szóbeli utasításokat ad és buzdít ezeknek a jó dolgoknak az utánzására.⁶
- 100 körül: Antiochiai Szent Ignác püspök levelei maradtak fenn, amelyeket kivégzése előtt írt. Pál apostol legtöbb leveléből idéz.
- Szmirnai Polikárp, a 2. sz. elején ugyanazokat a páli leveleket használta mint Ignác.
Mindezek a példák tehát azt mutatják, hogy a 4 evangéliumot, a páli leveleket és még egyéb írásokat (összesen kb. 22–23 könyvet) kanonikusnak tekintettek már a 2. sz. elejétől! Az előbb felsorolt egyházatyáknak az írásai világosan bizonyítják, hogy az a feltételezés, hogy a kánon a 4. sz. végén alakult ki, szembemegy a történelmi realitásokkal.
De feltevődik a kérdés: vajon az ÚSz iratait már közvetlenül megírásuk után Szentírásként olvasták? A kritikusok nem fogadnak el igenlő választ erre a kérdésre sem, mégis már az ÚSz írásaiból világos ez:
- Péter apostol Pál leveleit Írásoknak nevezi a 2Pt 3,15–16 versekben. Mondhatja valaki, hogy attól még nem tekintette Szentírásnak, csak írásoknak, mint pl. Homérosz írásait. De igen, ezt biztosan lehet mondani, mert az ÚSz-ben összesen 51-szer jelenik meg ez a szó (gör. graphe), és a szövegkörnyezetekből kiderül, hogy minden alakalommal a szent iratokra vonatkozik, a héber Bibliára. Az akkori zsidó szóhasználatban az Írások szó a Szentírást jelentette. Azt mondani, hogy Péter úgy általában használja ezt a szót az akkori mindenféle írásra, nagy tévedés. Emellett az is megállapítható, hogy Péter úgy használja a Pál levelei kifejezést, mint aki tudja, hogy az olvasói ismerik, nem magyarázza, hogy milyen levelekre gondol.
- Pál apostol az 1Tim 5,18-ban azt írja, hogy az Írásból idéz. Az első idézet az ÓSz-ből van, viszont a második idézet nem onnan van, hanem Lukács evangéliumából: „Méltó a munkás a maga bérére” (Lk 10,7). Lukács evangéliumát tehát úgy idézi, mint a héber Bibliát – Szentírásként.
Az előbbi kérdés megválaszolásával eljutottunk tehát ahhoz a korhoz, amikor igazából íródtak az ÚSz könyvei – az 1. század derekához. (Abban nagyjából megegyeznek a tudósok, hogy az ÚSz könyveit a Jelenések könyvét kivéve Kr. u. 70 előtt írhatták – erről más cikkben írok.) Itt még egy kérdés felmerül: vajon az apostolok tudták, hogy isteni ihletettségű írásokat írnak, vagy nem is állt ez szándékukban, csak később döntött úgy az egyház, hogy isteni tekintéllyel ruházza fel azokat? A kritikusok ez utóbbi lehetőséget tartják igaznak. Ha viszont megvizsgáljuk az egyes írásokat, akkor kiderül, hogy az apostolok elvárták, hogy írásaikat úgy olvassák, mint Isten Igéjét. Néhány példa, ami alátámasztja ezt:
- Pál apostol azt írja az 1Kor 14,37–38 versekben, hogy „Ha valaki azt tartja magáról, hogy próféta vagy Lélektől megragadott ember, tudja meg, hogy amit nektek írok, az az Úr parancsolata. És ha valaki ezt nem ismeri el, ne ismertessék el.” Nem nagyon lehet másképp érteni ezt, mint hogy amit leír a levelében, azt úgy kell fogadni mint Isten Szavát. Pál a Gal 1 részben is amellett érvel, hogy nem emberektől vette, amit tanít, hanem Krisztus kinyilatkoztatása az. 1Thessz 4,8 szerint ha valaki elutasítja Pál tanítását, Istent utasítja el.
- Máté Jézus nemzetségtáblázatával kezdi az evangéliumát. A héber kánon utolsó könyve, a Krónikák könyve is egy nemzetségtáblázattal kezdődik, ami Izsákig tart, Máté pedig éppen Izsákkal kezdi az övét (egészen Jézusig). Nem sokan tudják ezt, de egy akkori zsidó szerző részéről világos üzenet volt: folyatja a héber Bibliát. Nem hívő tudósok is egyetértenek abban, hogy Máté azt tartotta magáról, hogy folytatja a szentírási történetet, vagyis Szentírást ír.
- János azt írja evangéliuma végén a Jézus által szeretett tanítványról (magáról), hogy „Ez az a tanítvány, aki bizonyságot tesz ezekről, és megírta ezeket, és tudjuk, hogy igaz az ő bizonyságtétele.” (Jn 21,24). Vagyis: aki írta ezt az evangéliumot az egy apostol, és igaz, amit ír. A Jelenések könyve végén János „prófétai igéknek” nevezi a könyvben leírtakat (Jel 22,10), valamint Jézus kinyilatkoztatásának (Jel 22,16), sőt Isten ítéletére figyelmezteti azokat, akik elvesznek vagy hozzátesznek ennek a könyvnek az „igéihez” (Jel 22,18–19).
Kruger levonja a következtetést: nem fér kétség hozzá, hogy az apostolok Krisztus tekintélyével írtak, és elvárták az olvasóktól, hogy így fogadják írott tanításukat. Ahogy fentebb szó volt róla, így is olvasták azokat már közvetlenül a könyvek megírása után. Az ÚSz kánonja mikor alakult ki tehát? Nem a 4. században, a zsinatokon, hanem amikor már megírták a könyveket.
Az ÚSz kánonja kialakulásának folyamata tehát kb. így néz ki:
- Az 1. században az apostolok vagy az apostoli körből való emberek megírták az isteni ihletettségű könyveiket. Gyakorlatilag ekkor már megvolt az ÚSz-i kánon, csak még nem ismerte az egész egyház ezeket a könyveket (akkoriban sokkal lassabban terjedtek el könyvek a viszonyok miatt is, de az üldöztetések miatt is).
- Ugyancsak az 1. században ezeket el kezdték olvasni az egyházban mint Isten Igéjét.
- Kezdték gyűjteményként használni ezeket a könyveket, és a 2. sz. közepén már kb. 22–23 könyvet egy gyűjteményként kezeltek.
- Volt 4–5 könyv (levél), amelyeknek kanonikus volta vitatott volt az egyházatyák között.
- Az apokrif írásokat azoknak keletkezésétől kezdve (2. sz.) következetesen elvetették, mint nem apostoli, tehát nem isteni eredetű írásokat. (Erről többet a következő cikkben.)
- A 4. század végén, a laodiceai (Kr. u. 363) és a karthágói zsinaton (Kr. u. 397) véglegesen lezárultak a viták, és felismerték a vitatott könyvekről is, hogy isteni ihletettségűek. Így véglegesen összeállt az ÚSz-i kánon.
De miért késtek elfogadni a kánonba egyes könyveket?
kidolgozni
Mi a helyzet a többi evangéliumokkal?
röviden kidolgozni
Mi volt tehát az ÚSz-i kánon kialakulásának a lényege (ami egyben a címbeli kérdésre adott rövid és velős válasz)? Kruger rámutat arra, hogy ha a 2. században megkérdezte volna valaki a keresztényeket, hogy miért választották azokat a könyveket, amik benne vannak az ÚSz-ben, akkor érthetetlen lett volna a kérdés számukra. Miért? Mert
az első keresztények nem úgy tekintettek magukra, mint akik kiválasztottak könyveket, és nem is úgy mintha joguk/hatalmuk lenne ilyesmire. Ehelyett úgy tekintettek magukra, mint akik az apostolok által rájuk hagyományozott könyveket kapták.⁷
Ez volt az ÚSz összeállítása folyamatának a lényege.
Az Ószövetség kialakulásának folyamata
Következzék egy összefoglaló erről a folyamatról Norman L. Geisler és William E. Nix A General Introduction to the Bible [Egy általános bevezető a Bibliához] című könyvének 12–15. fejezeteinek alapján.
Ez a folyamat a Mózes öt könyvének mint isteni tekintélyű könyvnek az elfogadásával kezdődött. Az utánuk íródott könyvek újból és újból azt bizonyítják, hogy Mózes könyvei már megírásuktól fogva szent írásoknak voltak tekintve. Pl. Józs 1,8 szerint Józsué a Mózes törvényét kellett tanulmányozza, és aszerint kellett cselekedjen mindent, ő pedig ezt is tette. Dávid a mózesi könyvek tanulmányozását bízta Salamonra (1Kir 2,3). Jer 8,7 felrója a népnek, hogy nem ismeri eléggé „az ÚR törvényét”. Az utolsó próféta, Malakiás is ezt mondja: „Gondoljatok szolgámnak, Mózesnek a tanítására, azokra a rendelkezésekre és a törvényekre, amelyeket általa parancsoltam” (Mal 3,22).
Mózes írásai után következtek a próféták könyveinek a megírása és elfogadása (17 könyv). A látszólag nem próféta által írt könyveket is valójában azok írták. Az általában elterjedt nézettel szemben nem az volt a próféta, aki jövendőbeli eseményekről prófétált, hanem az, aki Isten üzenetét közvetítette, ami lehetett jövendőbeli esemény is, de nem feltétlenül. Így például Dávid király is prófétának tekinthető, mert kapott Istentől való kinyilatkoztatást – éspedig arról, hogy milyen templomot építsen Istennek (lásd 1Krón 28,19). Így a Zsoltárok könyvét is mondhatni, hogy próféta írta. Hasonlóan a Példabeszédek könyvének is próféta volt a szerzője, mert Salamon is kapott isteni kijelentést (1Kir 3,13–14).
A próféták egymást követték Izráel történetében egész Malakiásig, és fontos látni azt, hogy a próféták sorában folytonosság volt. Ezért az írásaikat is egymás után fogadták el a kánonba. Sőt, egymáshoz kapcsolták egy-egy kijelentéssel vagy lábjegyzettel (kolofon elv, amit a Biblián kívül is használtak). Sokatmondó a Krónikák könyvének az írói lánca:
- Dávidról Sámuel, Náthán és Gád írtak (1Krón 29,29).
- Salamon életéről Nátán, Ahijjá és Jedó próféták írtak (2Krón 9,29).
- Roboám dolgairól Semajá próféta és Iddó látnok írtak (2Krón 12,15).
- Ezenkívül a többi királyról és eseményről még Jehú (2Krón 20,34), Ézsaiás (2Krón 32,32) és más próféták írtak (2Krón 33,34).
Az, hogy az ÓSz-i kánon fokozatosan alakult ki az újabb és újabb írások megjelenése által, és nem valamikor az összes könyv megírása után fogadták el, az bizonyítja, hogy a próféták elismerték az előző prófétai írásokról, hogy Istentől ihletettek – „ezt várnánk, hogy ha volt egy fokozatosan kifejlődő kánon, amihez ihletett könyveket hozzátettek, amint megírták azokat”.⁸ A teljesség igénye nélkül következzen két példa.
- A Királyok könyve említi a Mózes törvényét (2Kir 14,6) és Dáviddal kapcsolatosan Sámuel könyvét (1Kir 3,14; 5,7) mint isteni tekintélyű könyveket.
- Dániel próféta említi, hogy olvasta az írásokat (Dán 9,2), és mivel Jeremiás próféciáját a 70 éves babiloni fogságról külön megemlíti, azt lehet következtetni, hogy Jeremiás könyvét mint a többit is elismeri isteni ihletésűnek, és a szent írások részének tekinti (vö. Dán 9,6).
Az utolsó próféta Malakiás volt. Vele lezárult a héber Biblia kánonja. Utána, egészen Keresztelő Jánosig nem is volt senki, aki prófétának tartotta magát. Az apokrif iratok szerint is Malakiás után az emberek várták, hogy jön majd egy próféta, de nem volt addig (1Mak 4,46; 14,41). A Talmud (a héber Biblia magyarázatai és egyéb írások gyűjteménye) konkrétan meg is fogalmazza ezt: „Α későbbi próféták, Haggeus, Zakariás és Malakiás után a Szentlélek eltávozott Izráeltől”.² Jézus is megerősíti ezt azáltal, hogy az ÓSz-i mártírok sorát „Ábel vérétől Zekarjának, Barakjá fiának véréig” tekinti (Mt 23,35), mert Zekarjáról a 2Krón 24-ben olvasunk, ami a héber Biblia elrendezésében az utolsó könyv.
A héber Biblia kanonizálása tehát kb. Kr. e. 400-ra befejeződött. Kettős felosztású volt: a Törvény (Mózes 5 könyve) és a Próféták (a többi 17 könyv). Az ÚSz-ben is így van említve nagyon sokszor (Mt 5,17; 11,13; Lk 16,16; Jn 1,46; Róm 3,22; ApCsel 13,15). Mégis Kr. e. 200 körül már három felosztásúként kezdték kezelni: a Törvény, a Próféták és az Írások (Lk 24,44-ben Jézus is így nevezi meg csak az Írások helyett a Zsoltárok megnevezést használja). Hogy miért? Pontosan nem lehet tudni, valószínű azért, hogy megkülönböztessék a tisztségük szerinti próféták által írt könyveket a prófétai ajándékkal rendelkező írók könyveitől (pl. Zsoltárok, Példabeszédek stb.). Kr. u. 400 körül a Babilóniai Talmudból kiderül, hogy már ki volt alakulva a hármas felosztás. Ez viszont nem befolyásolta a héber Biblia könyveit csak sorrendjét.
Azt még meg kell jegyezni, hogy bár kb. Kr. e. 400-ra elfogadott lett a héber kánon, későbbi rabbik közül néhányan megkérdőjelezték (nem tagadták!) 5 könyvnek a kanonikus voltát, ezek az Énekek éneke, Prédikátor könyve, Eszter könyve, Ezékiel könyve és a Példabeszédek. Például a Prédikátor könyvének kanonikus voltát azért kérdőjelezték meg, mert úgymond túl szkeptikus az életet illetően, többször is lehet olvasni benne, hogy minden hiábavaló a nap alatt. Mégis a könyv vége egy lelki üzenettel zárul: „Mindezt hallva a végső tanulság ez: Féld Istent, és tartsd meg parancsolatait, mert ez minden embernek kötelessége! Mert Isten megítél minden tettet, minden titkolt dolgot, akár jó, akár rossz az” (Préd 12,13–14). Ez már jó perspektívába helyezi a könyv tanítását a sok hiábavalóságról – valóban minden az, de csak Isten félelme nélkül. Ezért végül a vita lezárult, és továbbra is kanonikus írások közé sorolták a Prédikátor könyvét. Hasonló végkimenetele volt a többi megkérdőjelezett könyvvel kapcsolatos vitának.
Arról hogy az ÓSz-hez kapcsolódó deuterokanonikus és apokrif iratok miért nem kerültek bele a héber Bibliába (és a protestáns ÓSz-be), lásd ezt a cikkemet.
¹ Michael J. Kruger, The New Testament Canon
² Michael J. Kruger, How Were the Books of the Bible “Chosen”?
³ A Muratori-kánon szövege pl. itt olvasható angolul: The Muratorian Fragment
⁴ Clement of Alexandria, The Stromata, or Miscellanies. Book I
⁵ Clement of Alexandria, The Instructor. Book III
⁶ Justin Martyr, First Apology
⁷ Michael J. Kruger, How Were the Books of the Bible “Chosen”?
⁸ Norman Geisler és William E. Nix, A General Introduction to the Bible (Chicago: Moody Press, 1976), 183.
