Ahhoz, hogy egyszerűbben tudjunk beszélni erről a kérdésről, jól jöhet egy-két szakszó ismertetése. A Bibliát Isten Igéjének tarják a keresztények, vagyis Isten által ihletett könyvek gyűjteményének, Isten kinyilatkoztatásának. Az ihletettség azt jelenti, hogy Isten Lelkének vezetése alatt írtak az írók, és anélkül, hogy személyiségüket kikapcsolta volna Isten, azt írták le, amit Isten akart üzenni nekünk embereknek. A Bibliát összetevő könyveket kanonikusoknak hívják a keresztény szóhasználatban. A bibliai könyvek listáját bibliai kánonnak is hívják. Az ihletett írások felismerését és a Biblia könyveinek összegyűjtésének folyamatát kanonizációnak is hívják. A kanon görög szó mérő rudat, majd standardot vagy szabályt jelentett az első században, a keresztény szóhasználatban kanonikus = a hit szabálya szerinti vagy normatív vagy autoritással bíró írás.¹
Ebben a cikkben keresztény nézőpontból válaszolom meg a címbeli kérdést, tehát abból a meggyőződésből kiindulva, hogy a Biblia Isten Igéje (Szava). Az, hogy milyen alapon állítjuk mi keresztények, hogy a Biblia Isten Igéje, arról ebben a cikkben írtam. Ajánlom annak a cikknek az elolvasását ez a cikk előtt.
Ha valaki alapból kizárja annak a lehetőségét, hogy a Biblia könyveit Isten ihlette, akkor a címbeli kérdése mögött az a feltételezés van, hogy az emberek tették kanonikusakká a Biblia könyveit. Azok kiválasztásának folyamatát körülbelül úgy képzelheti el, ahogy azt Michael Kruger (a Reformed Theological Seminary elnöke és Újszövetség professzora) lefesti: „az egyház proaktívan, nyíltan ‘eldöntötte’, hogy mely könyvek tartoznak a kánonba. Ez általában valamilyen gyűlés vagy tanácskozás képét idézi fel, ahol az emberek szavaztak a könyvekről – egyes könyvek bekerültek, mások pedig kimaradtak.”² Kruger szerint ez a narratíva azt sugallja, hogy a Biblia könyveit bizonyos emberek (az akkori keresztény vezetők) ruházták fel isteni tekintéllyel. Ez a felfogás alapból relatívvá teszi az egész kanonizációt, mert valóban: miért kellene bizonyos emberek döntését elfogadni arról, hogy mely könyvek kerüljenek be a Bibliába? Akkor mindenféle emberi motiváció vezethette őket (ahogy például A DaVinci kód című regény szerint hatalmi célok), de semmiképpen nem az, hogy az Isten által ihletett könyvek kerüljenek be a kánonba, mert úgymond ilyen könyvek nincsenek. Ha tehát valaki alapból kizárja annak a lehetőségét, hogy Isten ihletett bizonyos könyveket és másokat nem, akkor mégha kap is válaszokat a címbeli kérdésre, akkor is emberi konstrukciónak fogja tartani a bibliai kánont.
A keresztények viszont azt állítják, hogy a Biblia könyveit nem kanonikussá tették, hanem Isten ihlette azokat, és így kanonikusak voltak már megírásuk pillanatában, csak idő kellett ahhoz, hogy az emberek felismerjék kanonikus voltukat. Isten adott ezeknek isteni tekintélyt, nem az emberek. A döntés szó nem megfelelő a címbeli kérdésben, mert arra utal, hogy az ember dönti el, és nem Isten, hogy melyek legyenek az Isten Igéjét tartalmazó könyvek. Inkább a felismerés szó a megfelelő. Mint ahogy egy aranytárgyról nem az ékszerész dönti el, hogy aranyból van vagy nem, csak felismeri, ugyanúgy a bibliai könyvekről is az emberek felismerték, hogy Istentől ihletettek. Tehát Isten döntötte el, hogy mely írások legyenek ihletettek, és az emberek ezeket felismerték. Ezért egy kereszténynek vagy keresőnek, aki nem zárja ki a Biblia isteni eredetét a címbeli kérdés egyenértékű azzal a kérdéssel, hogy kik és hogyan ismerték fel, hogy mely írások az Isten által ihletett írások, vagyis kanonikusak?
A címben szereplő kérdés első részére, ti. hogy kik, a válasz az, hogy az ÚSz esetében az apostolok és a Kr. u. első négy évszázad egyházi vezetői (egyházatyák), az ÓSz esetében a próféták és Izráel lelki vezetői. A kérdés második részét illetően: ez egy többé-kevésbé hosszabb és elég komplex folyamat volt, de a lényege egyszerű. Ezt a folyamatot úgy lehet megismerni, ha tanulmányozzuk a bibliai könyvek erre utaló részeit, a Biblián kívüli ókori írásokat, és a Kr. u. első kb. 400 év egyházi vezetőinek (egyházatyák) írásait, vitáit valamint munkásságát. Ezt tették eddig is és teszik a jelenkorban is tudósok, teológusok. Ilyen például az utóbbi évtizedek egyik legfontosabb hitvédője és teológusa, Norman L. Geisler, valamint William E. Nix, akik könyvet is írtak kutatásaik eredményéről: A General Introduction to the Bible [Egy általános bevezető a Bibliához]. Következzék ez a könyv 2.11. fejezetének alapján egy összefoglaló azokról a kritériumokról, amiket használtak az ihletett (kanonikus) írások felismerésére.³ Alább csak ezekről a kritériumokról lesz szó, a folyamat rövid ismeretetéséről a következő cikkben írok.
A szerzők szerint, ha az ember ezt a folyamatot megfigyeli, akkor öt kritériumot fedezhet fel, amelyeket használtak arra, hogy felismerjék, mely bibliai könyvek Istentől ihlettek, tehát kanonikusak. Ezeket a kritériumokat többé-kevésbé mindet kellett teljesítsék a könyvek ahhoz, hogy bevegyék a Szentírásba.
1. Isteni tekintéllyel íródott?
Az ÓSz-ben számtalan (több ezer) esetben olvasható egy-egy próféta tanítása bevezetőjében, hogy „így szól az Úr” vagy „így szólt az Isten igéje„ (az illető prófétához). Isteni tekintélyt tulajdonítottak maguknak az írók. Természetesen ettől még nem lesz isteni autoritásuk, de azt kell látni, hogy törvény volt arra, hogy ha egy prófécia nem teljesült be, meg kellett kövezni a hamis prófétát (5Móz 18,20–22). Bizonyára nem kockáztattak sokan.
Megjegyzendő, hogy például az Eszter könyve nyíltan nem hivatkozik isteni tekintélyre, ezért a zsidó atyák között egy ideig vitatott volt kanonikus volta, de végül elfogadott lett, mivel meggyőződtek róla, hogy rejtetten bár, de az isteni tekintély ott van a könyvben.
Az ÚSz könyveiben is fellelhető ugyanez az isteni autoritás. Az evangéliumokban ez egyértelmű, hiszen Krisztus tanításait írják le, aki számtalanszor tartott igényt isteni tekintélyre, sőt, azáltal, hogy Istennek tartotta magát, azáltal isteni tekintélyt igényelt mindenre, amit mondott. Csak egy példa: „Jézus azt felelte nekik: ‘Az én tanításom nem az enyém, hanem azé, aki engem küldött. Ha valaki kész az ő akaratát megtenni, felismeri a tanításról, hogy az az Istentől való-e, vagy én magamtól szólok-e.’” (Jn 7,16–17). Az apostolok is isteni autoritásra hivatkoztak, amikor Krisztus (maga Isten) apostolaiként mutatkoztak be a levelek elején, vagy például amikor Pál apostol azt írja a galatáknak, hogy „az evangélium, amelyet én hirdettem, nem embertől való, mert én nem embertől vettem, nem is tanítottak rá, hanem Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából kaptam” (Gal 1,11–12).
A Szentírás könyveit olvasva az ember érzi is ezt az isteni tekintélyt, mint ahogy a Hegyi Beszéd hallgatói: „a sokaság álmélkodott tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudóik” (Mt 7,28–29). Az ÓSz-hez kapcsolódó pszeudepigráf és az apokrif iratokról (arról, hogy mik ezek lásd itt) általában véve elmondható, hogy egyáltalán nem érződik rajtuk az isteni autoritás, nem is tulajdonítanak maguknak azt, vagy ha igen (ritka eset), akkor nagyon gyenge alapokon áll ez az igényük.
2. Prófétai vagy apostoli eredetű az írás?
A zsidó atyák és az egyházatyák nem fogadtak el olyan írásokat, amik nem prófétáktól illetve apostoloktól származtak. Pál a Galata levélben többek között azzal érvel tanításának (és így levelének is) tekintélye mellett, hogy ő apostol: „[Isten] kegyelme által elhívott… hogy hirdessem őt a népek között… Nem is mentem fel Jeruzsálembe azokhoz, akik előttem lettek apostolokká” (Gal 1,15–17).
A 2János és 3János leveleket egyesek megkérdőjelezték mint kanonikus írást (bár nem utasították el, mint pl. a gnosztikus evangéliumokat), mert nem voltak biztosak abban, hogy János apostol írta (a levélben az áll, hogy ő a presbiter írja, nem az, hogy ő az apostol). Csak azután fogadták el végleg, miután megbizonyosodtak arról, hogy János apostol a szerzőjük (egyébként stílusuk nagyon hasonlít János többi írásához).
Az igaz, hogy a Szentírás könyveiben szerepel néhány olyan elfogadott prófécia is, amelyet hamis próféta hirdetett, de ezek csak idézve vannak; azokat a könyveket, amelyek idézik őket, nem a hamis próféták írták. Ugyanaz a kategória, mint a görög költők verseiből való idézetek, amiket Pál említ az Areopágoszon (ApCsel 17,28). Ha egy igazságot nem igazi próféta szájából idéz egy kanonikus könyv írója, attól még igazi prófétától származik az illető könyv.
Felmerülhet a kérdés, hogy az apostolok ugyanolyan autoritással rendelkeztek, mint a próféták? A válasz az, hogy igen. Jézus is, az apostolok is, és az egyházatyák is így látták. Néhány érv emellett:
- Az apostoloknak Krisztus (tehát maga Isten) adta át, hogy mit tanítsanak, mint ahogyan a prófétáknak maga Isten jelentette ki az igéjét. Pl. Jézus ezt mondja: „mindazt, amit hallottam az én Atyámtól, tudtul adtam nektek” (Jn 15,15).
- Az apostolokat Krisztus küldte ki, hogy hirdessék az evangéliumot, mint ahogy Isten küldte a prófétákat is, hogy hirdessék az igét. Lásd pl. Mk 3,14.
- Pál szerint az apostoloknak és a prófétáknak ugyanaz a szerepük: a keresztény egyház az rájuk épül (Ef 2,20).
- Péter szerint ugyanúgy figyelembe kell vegyük az apostolok szavait, mint a prófétákét (2Pt 3,2).
- Az egyházatyák is úgy tekintettek az apostolokra, mint akiknek Krisztustól való különleges tekintélyük van. Michael Kruger, miután felsorol néhány idézetet az egyházatyáktól, levonja a következtetést.
Az apostolok tekintéllyel felruházott szerepe beleszövődött a kereszténység szövetébe annak már legkorábbi szakaszától kezdve.⁴
3. Hiteles? Az igazságot tanítja, ahogy azt előző kinyilatkoztatások alapján ismerték?
Ez a kritérium egyfelől azt vizsgálta, hogy „Ez a könyv az igazságot tanítja Istenről, emberről stb., ahogy az eddig ismert volt előző kijelentések alapján?”⁵ A Mózes utáni próféták például nem hirdethettek olyan dolgokat, amelyek ellentmondtak a Tórában leírtakkal, vagy az előttük élő próféták írásaival. Az ÚSz könyvei sem mondhattak ellent az ÓSz-nek. Az apostolok többször is hangsúlyozzák, hogy tanításuk megegyezik az ÓSz-ben leírtakkal, és a próféták előre hirdették az új szövetség idejét.
Ennél a kritériumnál külön figyelmet érdemel az ÚSz-i könyvek kanonizálása, mert annyira új és annyival több volt a tanításuk, hogy nem lehetett csak az ÓSz alapján megítélni azokat. Hogy alkalmazták a hitelesség elvét az ÚSz keletkezése idején? Hogy ismerték fel a kanonikus könyveket? Amint fentebb említettem, a kanonikus szó egyik jelentése az volt, hogy a hit szabálya szerinti. Szalai András, az Apológia Kutatóközpont igazgatója ezt írja:
A ‘hit szabálya’ volt az, ami körül a keresztény misszió és istentisztelet, hitoktatás, hitvédelem és identitás kialakult. Sőt, a keresztény szent iratok gyűjteményének, az Újszövetségnek a végleges összeállításában és minden más irat vizsgálatában is az volt a tartalmi szempont, hogy a szöveg megfelel-e a normatív hitnek?⁶
A hit szabálya vagy a normatív hit valójában az evangélium volt, az apostoli tanítás lényege, „a hit” (lásd Ef 4,5 és Júd 3), ami Jézustól és az apostoloktól származott. Ez az ÚSz könyveinek megírása előtt általánosan el volt terjedve a keresztények között – inkább szóban, de írásban is, akár rövid hitvallások formájában. Erre hivatkozik például Pál az 1Kor 15,1–14 részben, ahol leírja röviden az evangéliumot, és azt is hangsúlyozza, hogy az apostolok eszerint prédikáltak, és ezáltal üdvözülhetnek az emberek. Ez a hit szabálya ismert volt az 1. és 2. század keresztény vezetői körében, akik közül sokan az apostolok tanítványai voltak (vagy ez utóbbiak tanítványai). Ennek alapján ismerték fel, hogy mely írások valóban apostoli eredetűek és kanonikusak, és ennek alapján tudták kiszűrni azokat az írásokat, amelyek nem Krisztus tanítása szerintiek.
Másfelől ez a kritérium azt is jelentette, hogy az illető írásban szereplő eseményekről való beszámolók hiteleseknek kellett legyenek. Sok apokrif iratban történelmi és földrajzi valótlanságok szerepelnek, ezért könnyű volt felismerni, hogy ezek nem a bibliai kánon részei.
4. Isteni erő kíséri az illető könyvet, az emberek élete megváltozott annak hatására?
Ésszerű volt azt gondolni, hogy ha egy könyv Istentől ihletett, akkor isteni erő megnyilvánulása kísérte, ami gyökeresen megváltoztatta az azt olvasó / hallgató emberek életét. Pál apostol ezt az igazságot fogalmazza meg az 2Tim 3,15–16 versekben.
Ennek a kritériumnak alapján már a próféták idején is ki kellett szűrni a hamis prófétákat és azoknak írásait – ha nem teljesültek azok, amiket hirdettek, vagyis Isten munkája nem igazolta tanításukat, akkor meg is kellett kövezni azokat a prófétákat (5Móz 18,20–22).
Ugyanakkor ennek a kritériumnak alapján hagytak ki a kánonból olyan, egyébként hasznos írásokat is, amelyek az egyházatyáktól származtak. Isten felhasznált és ma is felhasznál emberek életében a kanonikus könyveken kívül más könyveket is, de (1) azokat nem kíséri ugyanaz az isteni erő, mint a kanonikus írásokat, (2) azok inkább a kanonikus könyvekben szereplő tanítások magyarázata és alkalmazása mintsem új kinyilatkoztatások, tehát ezek a könyvek esetében is a kanonikus írásokat (amiket magyaráznak) kísérő isteni erőről beszélünk.
5. Elfogadták? Az egyház és annak vezetői elfogadták?
Az ÚSz kánonjának (ami a mai napig fennálló 27 könyv) a véglegesítése a hippói (Kr. u. 393) és a karthágói (Kr. u. 397) zsinatokon volt, de ez nem azt jelenti, hogy akkor fogadta el az egyház. Már az apostolok (és így az akkori egyház is) elfogadták egymás írásait mint kanonikus írásokat (Kr. u. 1. század). A legegyértelműbb példa erre az, hogy Péter a héber Bibliával egy szinten említi a Pál apostol leveleit (2Pt 3,15–16). A 2. században az egyházatyák (Polikárp, Ignác, Iréneusz stb.) majdnem minden ÚSz-i könyvből és levélből idéztek és Isten Igéjeként tekintettek ezekre az iratokra. A két zsinat inkább csak véglegesítette a kanonikus könyvek listáját, ezeket a könyveket már megírásuk idején elfogadta az egyház. Arról, hogy miért kellett több mint 300 év a véglegesítésre, és az elfogadás folyamatáról bővebben a következő cikkben írok.
Ezzel a kritériummal elérkeztünk a kanonikusság felismerésének kulcskérdéséhez: melyik iratokat fogadta el Jézus Krisztus mint Isten Igéjét? Amint ebben a cikkemben említettem, a keresztények egyik legerősebb érve a Biblia isteni ihletettsége mellett az, hogy Jézus Krisztus, Isten Fia, Isten maga, aki emberré lett, Isten Igéjének tartotta a Bibliát. Krisztusnak mint Isten Fiának végső tekintélye van, tehát „Krisztus a kanonicitás kulcsa”.⁷ Milyen kritériumok által fogadták el az egyházatyák a Biblia könyveit Isten Igéjének? A végső válasz erre az, hogy az a kritérium alapján, hogy Jézus elfogadta azokat. Honnan tudták, hogy mely írásokat fogadta el Jézus? Az evangéliumokból. Amint az előbb említett cikkben említettem, itt nem körkörös érvelésről van szó, mert nem kellett eleve kanonikusoknak tartani az evangéliumokat, hanem csak történelmileg megbízhatóaknak, amikor azt keresték az egyházatyák, hogy Krisztus melyik írásokat tartotta Isten Igéjének.
Az egyértelmű, hogy Jézus a héber Biblia kánonját fogadta el mint Szentírást! Többször is megnevezi a héber Bibliát úgy ahogy akkor szokás volt – az Írások, vagy a Törvény és a Próféták –, és bár sokat vitázik a zsidókkal arról, hogy mit tanítanak az Írások, soha nem vitázik arról, hogy mely könyvek tartoznak hozzá (Mt 5,17; 7,12; Lk 24,27). Ráadásul bár sokat idéz az ÓSz könyveiből, soha nem idéz az apokrif írásokból. Vajon a katolikus egyház milyen alapon fogadta el az apokrif (deuterokanonikus) iratokat Isten Igéjének, ha azokat Jézus nem tartotta annak? (Lásd ezt a cikket.)
Az Újszövetséget illetően is Krisztus a kulcs a kanonicitáshoz, ezt pedig a 2. és a 3. kritérium alapján (lásd fentebb) lehet megfogalmazni. Jézus az apostolokra bízta tanításának továbbadását, és a hit szabálya gyakorlatilag az ő tanítása volt. Ezzel egy szűk keretet adott ahhoz, hogy mely írások lesznek kanonikusak: azok, amelyeket az apostolok írnak, és amelyek megfelelnek a hit szabályának. Ezek pedig az ŰSz-ben lévő könyvek.
Ez a cikk arra a kérdésre ad választ, hogy hogyan, milyen kritériumok alapján ismerték fel a zsidó nép vezetői és az egyházatyák, hogy mely könyvek Istentől ihletettek, kanonikusak? Geisler és Nix a fenti öt kritériumot sorolják fel a könyvükben (A General Introduction to the Bible), de figyelmeztetnek, hogy ezeket a kritériumokat a zsidó atyák és az egyházatyák nem mechanikusan alkalmazták, valamint nem úgy kell elképzelni, hogy egy bizottság leült, és ezek alapján hozták meg döntésüket. Bár mindegyik kritériumot kellett teljesítsen egy könyv, vannak olyan könyvek, amelyek egyes kritériumokat csak implicite (nem nyilvánvalóan) teljesítenek. Így egyes kritériumok dominánsabbak voltak egy-egy könyvnél. Például az isteni tekintély erősebb a prófétáknál vagy az apostoli leveleknél, mint a zsoltárokban. Továbbá voltak különbségek a kritériumok fontosságában is. Így az apostoli eredet az ÚSz esetében elég is volt egy könyv kanonikus voltának eldöntésében, mert ha ez teljesült, akkor automatikusan a többi is teljesült.
Nem utolsó sorban, az előbb említett szerzők szerint a kanonikus könyvek felismerése nem csak egy emberi erőfeszítés volt, hanem Istennek gondviselő munkája is a Szentlélek által, aki vezette az embereket, hogy felismerjék az általa ihletett Írásokat. Ezzel a gondolattal zárom én is ezt a cikket. Ahogy az elején írtam, a Biblia összeállításának folyamata az Isten Szentlelke által ihletett írások megtalálása volt. Akik eleve kizárják az isteni ihletettségű könyvek lehetőségét, azok szkeptikusak maradnak az ihletettség kritériumaival kapcsolatban, a Szentlélek segítségét illetően pedig méginkább. De akik legalábbis nyitottak arra gondolni, hogy Isten ihletett bizonyos könyveket, azoknak ezek a kritériumok ésszerűeknek tűnnek, és az is magától értetődő, hogy a Szentlélek segített azoknak a könyveknek a felismerésében, amelyeket ő ihletett.
¹ Norman L. Geisler és William E. Nix, A General Introduction to the Bible (Chicago: Moody Press, 1976), 127–128.
² Michael J. Kruger, How Were the Books of the Bible “Chosen”?
³ Geisler és Nix, 137–145.
⁴ Michael J. Kruger, Did the Early Church Fathers Think That They Were Inspired Like the Apostles
⁵ Geisler és Nix, 140.
⁶ Szalai András, Más Jézus, más lélek, más evangélium (Budapest: Harmat Kiadó – Apológia Kutatóközpont, 2011), 27.
⁷ Geisler és Nix, 135.
⁸ Geisler és Nix, 145–146.
