Egy különleges élményben volt részem körülbelül 16 évesen, amikor egy este egyedül voltam a szobámban, és hirtelen erős vágyat éreztem Isten után. Persze a tinik sok érzelme illékony, kusza vágyaik becsapják őket. De hát van az úgy, hogy vonzalmuk például egy szakma vagy egy zenei stílus iránt életre szóló. Isten utáni sóvárgásom ilyen volt, mintha a szívem mélyéről tört volna fel. Behunytam a szememet, és utat engedtem ennek a sóhajomnak Isten után, próbáltam megfogalmazni gondolatban azt, hogy igazából mi után is vágyódom. Imádságnak is lehet nevezni.
Az világos volt, hogy valahogy Istennel szerettem volna kapcsolatba lépni, nem tudtam hogyan, de „találkozni” akartam vele. Isten létezésében addig is hittem, egyértelműnek tűnt, hogy kell lennie egy Alkotónak, különben hogy állt volna elő a semmiből a mindenség? Nem is értettem az ateista ismerősöket (most sem értem), hogy nem látják ezt és a sok más jelt, ami az ő létezésére utal. Gondolatban a Teremtőmet hívtam. Egyébként erős sejtésem volt, hogy Isten személy. Azóta is vallom: ha Isten csak egy hatalmas erő lenne, akkor alacsonyabb rendű lenne, mint mi, az ő teremtményei, akik személyek vagyunk. Ez képtelenség. Én vele, az isteni személlyel akartam kapcsolatba kerülni valahogy.
Megfogalmaztam magamban azt is, hogy én nem az egyik vagy másik vallás istenét keresem, akiről vagy amiről mindenféle elképzelésük van az adott vallás követőinek. Nagyjából a következőképpen gondolkodtam: Isten nem lehet egyik vallás istene sem. Találóskérdés lenne az, hogy milyen Isten, és ő huncut mosollyal várja, hogy ki ad jó választ? Talán az emberiség egy része különlegesebb, és képes volt megfejteni a nagy Isten-titkot? Na nem. Olyan isten nincs is, ahogy a székely mondaná. Azt az Istent kerestem, aki olyan, amilyen, és aki remélhetőleg majd elmondja nekem, nekünk, hogy milyen.
Az ateisták szerint az ember azért is vágyik Istenre, mert szeretné biztonságban érezni magát, és jól fogna a természetfeletti segítség, hogy felülkerekedjen az élet nehéz és veszélyes helyzetein. Azt nem tagadom, hogy én is vágytam az isteni erőre. De azt tudom biztosan, hogy akkor ez egyáltalán nem volt domináns bennem. Inkább arra vágytam, hogy az életnek értelme legyen, és az az erős előérzetem volt, hogy ezt csakis az Istennel való kapcsolat adhatja meg. Persze voltak kisebb-nagyobb céljaim, család és barátok, iskola és szórakozás, ezek nyújtottak bizonyos szinten értelmet a mindennapokban. De az élet végső értelmét nem láttam, és ahogy teltek az évek, csak az erősdödött meg bennem, hogy amint elődeink, mi is kb. ugyanazokat a dolgokat tesszük, végső cél nincsen, ennyi az élet. Akkorra már a karácsonyi időszakban is csalódtam: ugyanazt eljátsszuk minden évben, egy kicsit jobban érezzük magunkat, de sokkal több értelmet nem hoz, mint az év többi napja.
Persze szeretetre is vágytam. Meg is fogalmaztam akkor, hogy azt a fajta szeretetet akartam tapasztalni, amit nem tud megadni egyetlen ember sem. Most már jobban értem ezt: aki Isten után vágyódik, az belátja magáról (ha nem is tudatosan), hogy Isten teremtménye, tehát elsősorban alkotójához tartozik, nem az emberekhez. Ezért teremtőjének szeretete után sóvárog. Mert ahogy egy gyermek vágyik szülőjének szeretete után, úgy vágyunk Istennek, mint elsőrendű „szülőnknek” szeretete után. Vajon nem ezért érzik magukat az ateisták kozmikus árváknak? Hát de!
Nem igazán jött egyből válasz az Isten-hívásomra, de mégsem voltam csalódott, amikor végül kinyitottam a szemem pár perc után. Ennél őszintébbet nem tudtam produkálni, sőt – gondoltam – nem is lehet. Volt egy sejtésem, hogy mivel őszintén kértem Istent, hogy fedje fel magát előttem, ezt valahogy meg fogja tenni, máskülönben fura lény lenne ő, ha nem hallgatná meg az őszinte kérésem!
De hogy biztos legyek a dolgomban, hangosan is elmondtam egy miatyánkot. Isten, én tényleg…
Hívásomra válasz egyetemista koromban érkezett. Még első félév elején történt, hogy az egyik szobatársam adott egy Újszövetséget. Beleolvastam. Hm, Jézus. Majd egy-két hét múlva két srác mondta nekem, hogy Jézus által ismerhetem meg Istent, és hogy ő egy igazán beteljesült életet akar adni nekem. Ezt úgy kaphatom meg, hogy (1) belátom azt, hogy eddig nem igazán törődtem Istennel, ami a bűn lényege, és (2) befogadom Krisztust mint Megváltómat és Uramat. Ezt nevezi a Biblia megtérésnek.
De hát a kereszténység is nem csak egy vallás a többi között? Előttem megvilágosodott, hogy az igazi keresztény hit nem az. (Persze lehet élni pusztán csak vallásos keresztény életet.) Óriási felfedezés volt számomra, hogy Jézus egy történelmi személy, aki Istennek vallotta magát, és ezt feltámadása által bizonyította. Megdöbbenten olvastam ezeket Josh McDowellnek Több mint Ács című könyvében, és nem győztem mereszteni a szememet, amikor a Biblia megbízhatósága melletti érveket sorolta. A keresztény hit számomra már nem egyik volt a sok vallás közül, emberi megfejtés a nagy találóskérdésre, hanem Isten olyan szintű kijelentése magáról, aminél többet nem is várhattam: 2000 évvel ezelőtt ő maga jött le a földre, közöttünk élt hozzánk hasonló emberként, és kijelentett mindent, amit tudnunk kell róla.
De hát eddig nem törődtem volna Istennel? Nem éppen erről szólt 16 éves koromban az Isten utáni vágyam? Az tény, hogy őszinte voltam akkor, de most valami mélyebb őszinteség kerített hatalmába (így utólag a Szentlélek munkájának látom). Beláttam, hogy igazából addig nem nagyon akartam, hogy Isten beleszóljon az életembe, csak vágytam utána. De most kész voltam törődni Isten mondanivalójával is. Kész voltam megbánni bűneimet, és Krisztust elfogadni mint Megváltómat, valamint kész voltam elkötelezni magamat az ő követésére.
A fiúkkal együtt olvastam: „én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt hogy bőségben éljenek” (Jn 10,10). Jézus szavai nagyon megleptek, mert én addig csak az unalmas vallásos életet láttam. Ezek szerint Krisztus nem ilyennek képzelte el az ő követését! Emellett ezeket a szavakat nem csak egy ózsdi könyv üresen kongó szavaiként olvastam, úgy éreztem, hallom Jézus hangját, mintha személyesen hívna erre a bőséges életre, amire én nagyon vágytam. Igent mondtam neki, és mondhatom teljes bizonyossággal: valóban találkoztam Istennel. Bensőmben egy hatalmas változás ment végbe, amelyen sokáig csodálkoztam, de most már természetesnek tartom. Folyamatosan azzal a biztos tudattal kezdtem élni, hogy Isten valóságosan mellettem van, nem magamra erőltetve, hanem természetesen. A gondolataim pedig nem csak úgy vannak a fejemben, hanem azok újból és újból vele való beszélgetések, nem mintha kényszert éreznék, hanem szabadságot. A Biblia szavai egészen megelevenedtek attól a ponttól kezdve, Isten szólt hozzám általuk. Ez valóban egy igazi kapcsolat, egy élő személlyel. És mindazt amire vágytam, megtapasztaltam ez a kapcsolat által, sőt jóval többet.
Karácsony van, amikor ezeket a sorokat írom, ezért tartom fontosnak hozzátenni a következő meglepő felismerésemet is. Jézus születésének jelentőségét akkor elsőévesen értettem meg. Addig azt gondoltam, hogy én kerestem Istent, és vártam, hogy mikor fedi fel magát előttem. Ráébredtem viszont arra, hogy elsősorban nem én kerestem őt, hanem ő keresett engem, minket, ezért született a földre. „Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.” (Lk 19,10) Isten már megtette felénk, felém az első lépést Jézus földrejövetele által. Nekem kellett igent mondanom erre a kapcsolatra, amit ő felkínál, mivel ő már rég igent mondott, és ki akarta jelenteni magát személyesen nekem is.
Azt gyanítom kedves olvasóm, hogy te is átélted az Isten utáni vágy valóságát, még ha nem is teljesen tudatosan. Lehet, hogy már nagyon erős benned ez a vágy, de lehet csak nagyon ritkán gyúl fel, akkor is csak pislákol, mint egy kialvóban lévő gyertya.
Akárhogy is legyen, Isten részéről kész a nagy találkozás. A karácsony arról beszél, hogy Isten mindent megtett ennek érdekében. Jézusról ezt írja Pál apostol: „Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és emberként élt” (Fil 2,5-7). De még ennél is többet, mert így folytatja Pál: „megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,8). Annyira akarja ezt a kapcsolatot velünk, hogy kész volt mennyei kényelmét otthagyni, lejönni a földre egyszerű körülmények közé, és végül meghalni is, megfizetni a bűneinkért, hogy semmi se álljon a nagy találkozás útjába.
Óriási lehetőség! Ő vár mindenkit, aki vágyja ezt a kapcsolatot.
* A cím rájátszás Nabeel Qureshi Allahot kerestem, Jézusra találtam könyvének címére.
